"Jót, s jól!"
(Kazinczy Ferenc)


Puchert Dóra

10. A osztályos tanuló

a 2000/2001-es tanév végén pályamunkát készített a Rákóczi Szövetség "Gloria Victis" pályázatsorozata keretében.

Bejutott a tíz legjobb pályázat országos döntőjére.

2001. október 23-án a budapesti döntőn kellett megvédeni a pályázatot.

Dóra kapta az I. díjat!

Itt olvasható a teljes pályamunka.

(A képek kattintással nagyíthatóak!)


 

"A magyar nép lóg most a fákon"

Megtorlások a forradalom után

(pályázat)

Pályázó: Puchert Dóra

Szül.: 1986. február 2.

Cím: 7300 Komló, Vértanúk útja 13.

Tel: 72/489-487

Kazinczy Ferenc Szakközépiskola, 7300 Komló, Alkotmány utca 2.

Tel: 72/482-261, 481-428

Felkészítő tanár: Feketéné Móró Erzsébet


 

 

     Puchert Dóra 15 éves szakközépiskolai tanuló vagyok, Komlón lakom. Az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeiről eddig nem sokat tudtam. Történelemtanárom hívta fel a figyelmemet a Rákóczi Szövetség pályázatára. A tanárnő rábeszélésére, és hogy erről az általam kevésbé ismert történelmi időszakról többet megtudjak, ismereteket szerezzek, elhatároztam a pályázaton való részvételt. Indíttatást jelentett számomra az is, hogy nagybátyám, Puchert János az 56-os megtorlások szenvedője volt.

     Újdonság volt számomra az 56-os forradalom bővebb ismerete, mert eddig nem tanultunk róla, és könyveket sem olvastam még a témáról. Megdöbbentettek az olvasottak és a nagybátyámtól hallott 56-os események. Elképesztő és elfogadhatatlan a számomra, hogyan csináltak igaz emberekből hazaárulót, koholt vádak alapján hány embernek kellett meghalnia, börtönben sínylődnie.

     Az egyik ilyen, halálra, majd börtönre ítélt ember a nagybátyám, aki erről az időszakról nem szívesen beszélt eddig, de kérésemre mesélt életének erről a részéről is.

 


 

     Puchert János 1934-ben született Komlón, egy szegény munkáscsalád elsőszülött fiaként. Az elemi iskola 8 osztályát Komlón végezte, majd a géplakatosi szakma fogásaival ismerkedett 2 évig. A némi kényszerű megszakításokat leszámítva 1948 és 1989 között a komlói Kossuth-bányán dolgozott földalatti lakatosként.

     1954-ben vonult be katonának Esztergomba egy légvédelmi tüzéregységhez. Mivel akkoriban még két év volt a katonaidő, 1956 októberének végén kellett volna leszerelnie. De mint köztudott, 1956. október 23-án kitört a forradalom, s mivel az ő hadosztályuknak kitüntetett szerepe volt a Néphadseregen belül és Budapesthez viszonylag közeli helyőrségben tartózkodtak, így az ő egységüket riadóztatták elsőként, és rendelték fel Budapestre rendfenntartási célzattal. Majd miután a szovjetekkel október utolsó napjaiban megindultak a tárgyalások az esetleges kivonulásról, ők, akik eddig csak egyéni fegyvereiket hozták magukkal, október 31-én visszamentek Esztergomba a lövegeikért.

     Azt a feladatot kapták még két hadosztállyal együtt, hogy a Budapestre betorkolló utakat a zavartalan kivonulás érdekében zárják le. De - mint a történelemből ismert - jött az angolok-franciák-izraeliek által kirobbantott szuezi kaland, ami bizonyos mértékben elterelte a figyelmet a magyarországi eseményekről. Ezt a helyzetet használta fel a szovjet vezetés a második magyarországi agresszióra. Hadosztályparancsnokuk, Mecséri János - aki ezekben a napokban a parlament külső védelmének feladatát is ellátta - a szovjetekkel való tárgyalásra elkísérte november 3-án Tökölre, a szovjet parancsnokságra az Erdei Ferenc államminiszter által vezetett tárgyaló küldöttséget, melynek tagjai voltak Maléter Pál vezérőrnagy, honvédelmi miniszter, Kovács István vezérőrnagy, a néphadsereg vezérkari főnöke, Szűcs Miklós ezredes, a hadműveleti főnök és néhány szakterület felelőse.

     November 4-én hajnalban Budapestet több irányból elöntötte az orosz invázió. Többek között az úgynevezett Juta-domb térségében is, ahol nagybátyámék tüzelőállásukat elfoglalták. A hajnalban beözönlő páncélosokra nem is lőttek, részben váratlanul is érte őket és sötét is volt, majd később arra vetődött egy szovjet egység, akik a tüzelőállásuknál megfordultak, és elhagyták Budapestet. Ezek után jött egy egység, amelyik tűzharcot kezdeményezett velük. Ebben szép számmal voltak a tököli szovjet parancsnokságra a közeli napokban kimenekült ÁVH-s tisztek. Ez a tűzharc néhány percnyi lefolyású volt, és mivel nagybátyámék voltak helyzeti előnyben, és nagyobb tűzerővel is rendelkeztek - mint ahogy az a nyomozás során kiderült -, a tűzharc során 11 szovjet katona és 5 ÁVH-s életét vesztette, közülük mintegy 50-en megsebesültek, nagybátyámék részéről egy fő szenvedett súlyos sérülést. Hadosztályparancsnokukat 1956. november 3-án Tökölön letartóztatták, majd néhány hétre fogolyként kiszállították a Szovjetunióba. December második felében hazahozták, s ügyében a nyomozást januárban kezdték el.

     Az első csoportot, amelyiknek hét társával együtt ő is tagja volt, 1957. október 18-án tartóztatták le. Mivel szervezett katonai csoportról volt szó, természetesen tudták, hogy az adott időpontban kik tartózkodtak a helyszínen. A vallomások alapján az is kiderült, ki milyen fokon kapcsolódott be a harcokba, mégis elég furcsán tartóztatták le az érintetteket. Hisz a második csoportot - tízegynéhány főt - november 28-29-én, január 2-án újabb 2 főt, júniusban 1 főt, majd a zömét a tárgyalás megkezdése után. Miután a bíróság meghallgatta őket, annyira biztosak voltak, hogy nem fognak elrejtőzni, hogy az érkezési sorrendben, ahogy be voltak idézve, úgy tartóztatták le őket. Talán egyetlen kirívó eset Paska Eleméré, a nagybátyám társáé. Ő szabadlábon lévő tanú volt, a tárgyalás harmadik napján tartóztatták le, majd az ítélethozatalkor halálra ítélték, majd másodfokon is, aztán az Elnöki Tanácstól kegyelmet kapott, végül 1970. március 25-én szabadult. Tehát röviden összefoglalva: tanúként indult, s annak ellenére, hogy a tárgyaláson semmilyen új tény nem merült fel, a legsúlyosabb ítéletet kapta.

     Az elsőrendű vádlott személyét illetően is három változat volt: először Szabó Pál őrnagy, aki az egységük parancsnoka, később Szendi Dezső alezredes tüzér hadosztályparancsnok, majd már a bírói szakaszban Mecséri János, nagybátyám hadosztályparancsnoka, akiről ő így vallott:

     "Milyen volt Mecséri? Katonás. Egész emberi magatartása ilyen volt. Úgy tudott fegyelmet tartani, hogy az nem volt bántó a katonára. Nem volt lekezelő. Ember tudott lenni. A tárgyaláson kijelentette: Miért ítélik el a katonáimat? Az én parancsaimat hajtották végre!"

     Az elsőfokú tárgyalás 1958. július 22-től augusztus 14-ig tartott. Az 52 vádlott közül 11-nek (nagybátyámnak is) az ítélete halál, egynek életfogytiglan. Indoklás: parancsnoki beosztású személyeknél a Magyar Népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés vezetése, többrendbeli gyilkosságra, illetve gyilkossági kísérletre való felbújtás, a többinél szervezkedésben való tevékeny részvétel, többrendbeli gyilkosság, illetve gyilkossági kísérlet. A másodfokú tárgyalás 1958. november 10-14-ig tartott. 13-án hozták meg az ítéletet, ami azért módosult az elsőfokú ítélethez képest, mert úgy gondolta a bíróság, a katonákat azért mégsem ildomos szervezkedéssel vádolni, így ez a vádpont mozgalomban való részvételre módosult. Az ítélet maradt 11 halálos ítélet, ami az előzőekhez képest annyiban módosult, hogy az egyik halálraítéltet csak 8 év börtönre ítélték, míg az életfogytiglanost halálra ítélték, majd kivégezték. November 14-én délután közölték a nagybátyám 7 társával, hogy kegyelmi kérvényüket elutasították, és az ítéletet másnap reggel végrehajtják. Hárman tovább reménykedtek, hogy sorsukban változás következik be. Őket december 24-én délelőtt egyenként bekísérték egy irodának használt cellába, ahol közölték velük, hogy az ET a halálbüntetést életfogytiglan tartó börtönbüntetésre változtatja át, ami abban az időben 14-15 évet jelentett. Ez 62-ben annyiban módosult, hogy aki a bíróságtól kapta az életfogytiglant, azé 15 év lett, aki az ET-től, azé 20 év. Tehát amíg az időközben már többségében szabadult 42 főnek az ítélete 122 év, addig nagybátyám és két társának büntetése összesen hatvan év. A cselekmény azonos vagy hasonló volt.

     Akik ezeket a gyalázatos ítéleteket meghozták:

Első fok: - bíró: Mátyás Miklós őrnagy

- ülnökök: Baranya László ezredes, Susán Pál alezredes

- ügyész: Kapfinger Tibor őrnagy

Másodfok: - bíró: Ledényi Ferenc ezredes

- ülnökök. Gyurkó Lajos vezérőrnagy, Stráhl Sándor ezredes, Csonka Tibor ezredes, Szebeni György alezredes
- ügyész: Kelemen Géza őrnagy

     Ami még egyebek mellett nehezen magyarázható meg: a nyomozás során nagybátyámék tudomására jutott, hogy alakulatukhoz máig nem tisztázott okból került egy szakasz kiskunmajsai lövész és két raj honi légvédelmi tüzér is. Őket, mintegy huszonöt főt csak két évvel később ítélték el már lényegesen kevesebb időre ugyanazon vádak alapján, amelyekért nagybátyámékat elítélték.

     A börtönkörülmények felháborítóak voltak.

     Minden forradalom megmozgatja a társadalom különböző rétegeit a bűnöző elemektől az elitig, így a rabtársadalom képe is elég vegyes volt. Természetesen akadtak súrlódások is a nagybátyámék között, néhányan elég hitványul viselkedtek, de a többség úgy volt vele, ha már a kényszer összehozta őket, legalább egymás életét ne keserítsék meg. Bár volt közöttük ellentét, azért azt tudni kell, hogy sorstársak voltak, s igazi ellenségeik a fogvatartóik voltak. Az elhelyezés 2x3 vagy 2x4 méteres cellákban történt, ahol 2-2 emeletes ágy volt. Egy cellában 2-4 fő tartózkodott - ez a börtön létszámától függött. Amit a bezártságon túl még nehéz volt elviselni, az többek között az volt, hogy 1959-ig nem volt a zárkákban WC, és ezt abban az időben egy lemezfazék helyettesítette. Az 1963-as amnesztiáig sokmillió poloska is szívta a vérüket, majd ez a körülmény egyik napról a másikra megszűnt.

     Nagybátyám 1970. március 25-én szabadult. Visszament a bányába dolgozni, de a nehéz fizikai erőfeszítést igénylő munka keserves volt számára, mert elszokott a bányamunkától. 1989-ben ment nyugdíjba, majd még ebben az évben annyit változott a helyzete, hogy először mentesítést kapott a büntetett előélettel járó hátrányok alól, majd a semmisségi határozatot is megkapta. A kárpótlás kevés embert elégített ki. Az 56-os emlékérmet és emléklapot is megkapta, majd a Maléter- és a Nagy Imre-emlékérmet is. Figyelemmel kíséri a forradalommal kapcsolatos írásokat, az itt-ott megjelenő könyveket is megszerzi. Főleg az 56-os intézet kiadványaival van minden szempontból megelégedve, de sajnos sokszor előfordul, hogy "háryjánosok" adják elő kalandos történetüket. Mintegy 250 kötet van a birtokában az 56-os írásokból. Mióta kiengedték a börtönből, minden szabad idejét olvasással tölti, szinte a könyvei között érzi legjobban magát, mert nekik nem kell mesélni a fájdalmas emlékekről.

 


 

     Hogyan is következett be a tragikus fordulat a forradalom menetében? Mit jelent a megtorlás, hány embert érintett és milyen módon? A könyvtári kutatásom során a könyvek választ adtak ezekre a kérdésekre.

     Az 1956-os forradalom és szabadságharc történetétől elválaszthatatlan a leverését követő, éveken át tartó tömeges és kíméletlen bosszúhadjárat. Pedig 1956. november 4-én a szolnoki rádióban Kádár János bejelentette, hogy a kormány célja: "A testvérharc megszüntetése, a rend és a belső béke helyreállítása. A kormány nem tűri, hogy a dolgozókat bármi ürügy alapján üldözzék azért, mert a legutóbbi idők cselekményeiben részt vettek." Kádár János november 11-én, november 26-án és decemberben elmondott rádióbeszédeiben is a "félelem nélküli" életről beszélt. Megerősítette a kormány programjának november 4-én meghirdetett 3. pontját: "Ismételten félreérthetetlenül kijelentem azt is: kormányunk november 4-i felhívásában tett ünnepélyes ígéretét, mely szerint egyetlen dolgozónak sem lehet bántódása a miatt, mert október 23-án kezdődött tömegmegmozdulásokban részt vett, betartjuk, és mindenkivel betartatjuk." Kádár megígérte azt is, hogy nem lesz semmiféle bosszú és megtorlás.

     Kádár ünnepélyes ígéreteiben a társadalom nagy része kételkedett, sokan mégis úgy gondolták, nincs félnivalójuk, mert nem ártottak senkinek, sőt sokan úgy gondolták, érdemeket szereztek, mert falujukban, üzemükben lecsillapították a "forrófejűeket", akik nyomán elégtételt akartak venni a korábbi sérelmekért.

     Egyre inkább terjedtek a félelmet keltő hírek is, elsősorban a karhatalmisták akcióiról. Hitelt érdemlő adatokat persze senki nem tudott. Azok a statisztikák, amelyek az elkövetkező években a bíróságok felhasználásával végrehajtott politikai megtorlás adatait tartalmazták, csak 1990-ben kerültek nyilvánosságra. Egyik ilyen igazságügyi statisztika szerint - amely szigorúan titkos volt annak idején - 1960. december 31-ig a polgári és katonai bíróságok 21668 személyt ítéltek el államellenes bűncselekmények címén. 4961 fő felfüggesztett szabadságvesztést kapott, 16443 embert végrehajtásra kerülő határozott tartamú szabadságvesztésre ítéltek. Egy másik - 1969. november 1-én kelt - IM statisztika szerint 1956. október 23 és 1958. december 31 között 10016 fő politikai elítélésről szól, közülük 259 volt a végrehajtott halálos ítélet. A kivégzettek tehát az elítéltek 2,68 %-át tették ki (volt közülük olyan, akit 1941-ben jegyeztek be a születési anyakönyvbe). 1958-ban még javában működött egy 1960-ban záródó - harmadik - statisztikai kimutatás 16148 elítéltről adott számot. 1961-1963 között az állam elleni bűncselekmények miatt további 2410 főt ítéltek el. Ha hozzászámítjuk az államelleni cselekményeken túl a politikai jellegű cselekményekért elítéltek számát is, legalább 23761 elítélésről kell beszélni. Tény, hogy ma sem tudjuk pontosan az elítéltek - ezen belül a kivégzettek - számát. Azt azonban megalapozottan állíthatjuk, hogy a megtorlás időszakában több mint 20 ezer embert ítéltek el, és a kivégzettek száma kb. 400 volt.

     Az 56-os forradalom megtorlásának történetéhez nem csak bírósági ítéletek tartoznak. A közbiztonsági őrizet - kb. 16-18 ezer embert érintett - jórészt azokat sújtotta, akik ellen nem is nyújtottak be vádiratot. A megtorlás sajátos eszközeként alkalmazták a tömeges elbocsátásokat. A megtorlás személyi feltételeinek megteremtése már november 4-én megkezdődött. Kádár János kívánságának megfelelően létrehozott "forradalmi ezredek"-ben újból döntő szerepet kaptak a volt ÁVH tisztjei. A karhatalmat továbbra is felhasználta a kormány egyfajta jogon kívüli megtorlásra. Ezek - a nemzetközi jogban tiltott - kínzásokat és gyilkosságokat követtek el az ország egész területén, és félelmet, a teljes kiszolgáltatottság, védtelenség érzését váltották ki a lakosság körében. A megtorlás jogi keretek között működő szervezetei közül elsősorban a rendőrség, az ügyészségek és a bíróságok személyi állományát is fel kellett készíteni az elkövetkező "feladatokra".

     Ennek érdekében mindhárom szervezetnél „tisztogatást” hajtottak végre annak érdekében, hogy a megtorlás gépezetét ne akadályozza egy-egy - a forradalommal rokonszenvező - rendőrtiszt, ügyész vagy bíró. Tény, hogy november 4-e után 26 bíró távozott a legfelső bíróság kötelékéből és további 130-at bocsátott el az IM a bírói karból. A tisztogatás a Szénási Géza vezette ügyészi testületben 84 ügyészt érintett. Az MSZMP felső vezetése folyamatosan ellenőrizte a végrehajtást. A megtorlás karmesteri pálcája Marosán György és Biszku Béla kezében volt. Ahhoz azonban, hogy a megtorlást a hatalom gördülékenyen és mindenben saját tetszése szerint végrehajthassa, szükség volt a büntetőeljárás átalakítására is. Ezek a rögtönbíráskodás bevezetése, gyorsított eljárás bevezetése, népbírósági tanácsok létrehozatala, a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsának felállítása. Így valóban olyan "bíróság"-gal gyarapodott Kádár János eszköztára, amely csak külsőségeiben hasonlított egy bírói ítélkező tanácshoz, s alkalmazható volt a legfelsőbb politikai akarat érvényre juttatásához.

     A megtorlás első szakaszának jogi mezbe öltöztetett formája a statáriális (rögtönítélő) perek megindítása volt. A gyakran vádirat nélkül bíróság elé állítottaknak alig volt lehetőségük érdemi védekezésre. A törvény által megszabott halálos ítéletet a figyelembe vehető enyhítő körülményekre tekintettel enyhítette a bíróság, de tíz évnél alacsonyabb ítéletet nem szabhatott ki felnőtt korú vádlottal szemben. Az eljáró katonai bíróságok közel ötszáz embert ítéltek el, ítéletük nyomán mintegy hetven főt végeztek ki, köztük a bakonyi fegyveresek vezérét, Horváth Istvánt. A statáriális eljárások nem a forradalomban aktívan részt vett személyek, hanem a forradalmi ország ellen irányultak, mutatja ezt, hogy a meghurcoltak közel felénél szó sem esett 56-ról, miközben elítéltek fegyverét megtartó leszerelt katonatisztet, orvvadászt, fegyveres rablót.

     Hasonlóan az egész társadalom ellen irányult az internálás, amikor, a régi beidegződések szerint megfosztották szabadságától az 1956 előtt is a társadalom ellenségeinek minősített úgynevezett osztályidegeneket. A megtorlás intézményrendszerének kiépülésével párhuzamosan az internálótáborok fogadták be előzetes letartóztatásra azokat a tömegeket, akiknek már nem jutott hely a túlzsúfolt börtönökben, akikről a rendőrség, ügyészség vezetői úgy gondolták, hogy nem fognak egy évnél hosszabb börtönbüntetést kapni, így nem érdemes ügyükkel terhelni az ítéletek tömegtermelésétől amúgy is akadozó bíróságokat. Végül a meggyőzés érdekében sok esetben internálták a tanúnak kiszemelteket, így biztosítva megfelelő vallomásukat.

     Ugyanígy válogatás nélkül pusztítottak a sortüzek, amely átvezet a megtorlás első szakaszának a kor jogrendje szerint is törvénytelen formáihoz. Ide tartoznak azok az akciók, amikor karhatalmisták megszálltak egy-egy falut, munkásszállást, kollégiumot, és szinte válogatás nélkül brutálisan összevertek mindenkit, aki a kezükre került. Ebben az időben volt általános, szinte törvényszerű velejárója a letartóztatásnak az elhurcoltak bántalmazása, aminek számos halálos áldozata volt.

     Külön kell szólni azokról az esetekről, amikor a karhatalmistáknak elhatározott céljuk volt meggyilkolni az ellenségnek tartott letartóztatottat (1956. december 9-én megkínozták, majd megölték, és az Ipolyba lökték a salgótarjáni acélgyár nemzetőrségének két vezetőjét). 1957 áprilisában letartóztatták és Budapestre szállították a snagovi csoport politikus tagjait, megkezdődött a Nagy Imre-per előkészítése. Egyidejűleg megszületett az - immár célzott - jogi megtorlás intézménye: a népbíróság, amely alkalmas eszköze volt a gyors és kíméletlen ítéleteknek. A népbírósági törvény súlyosan hátrányos helyzetbe hozta a védelmet a vád képviselőivel szemben, hiszen a tanácsvezető bírónak bármikor, akár a védelem tanúinak meghallgatása előtt, jogában állt befejezettnek nyilvánítania a bizonyítási eljárást, és meghoznia a rendelet által megemelt büntetést. Amennyiben mégsem született megfelelő ítélet, korlátlan súlyosbítási lehetőség állt rendelkezésre. Az európai jogi normák megcsúfolásaként a fellebbviteli bíróságnak akkor is jogában állt súlyosbítani az ítéletet, ha csak a védelem nyújtott be fellebbezést. A kor jogszolgáltatása lehetővé tette fiatalkorúak kivégzését is, jóllehet ilyenre nem került sor. A megtorlás legfiatalabb áldozata, Mansfeld Péter néhány héttel nagykorúságának elérése után került bitófára, de fiatalkorúként elkövetett tetteiért!

     A megtorlás második szakaszában a párt már meghatározta azokat a csoportokat és tevékenységi formákat is, amelyeket a legsúlyosabban rendelt büntetni. Le kívántak számolni azokkal, akik a legelszántabban fordultak szembe a rendszerrel, a fegyveres harcosokkal, és a szemet szemért elv alapján mindenkivel; népítéletben, utcai kivégzésben. A meghozott, és végrehajtott halálos ítéletek többségét szabadságharcosokra szabták ki, kivégezve Angyal Istvánt, Gyöngyösi Miklóst, Iván Kovács Lászlót, Steiner Lajost, Szabó bácsit stb. Ugyancsak súlyosan kívánták büntetni mindazokat, akik alkalmasnak bizonyultak egy-egy közösség vezetésére, legyen az munkahely, falu vagy az egész ország.

     Kivégezték Brusznyai Árpádot, Dudás Józsefet és Nagy Imrét. Halálos ítéletet nem, de sok esetben életfogytiglani börtönbüntetéseket szabtak ki a proletárnak mondott diktatúrával szemben a munkások érdekét (is) képviselő munkástanács-vezetőkre (Bali Sándor, Bogár Károly, Földvári Rudolf, Rácz Sándor). Megtorolták a magyar szellemi élet vezetőin, a magyar művészeken, elsősorban az írókon, kiállásukat a forradalom mellett, illetve szerepüket a forradalom eszmei előkészítésében. Hosszú börtönbüntetésre ítélték többek között Déri Tibort, Gáli Józsefet, Obersovszky Gyulát. Az utóbbi kettő életét az Elnöki Tanácstól kapott kegyelem mentette meg. A megtorlás nem kímélte a magyar szellemi élet nagyjait sem. Börtönbe került Bibó István, Kosáry Domokos és Mérei Ferenc. A nép védelméért életével fizetett számos katonatiszt, a Mindszenti Józsefet Budapestre kísérő Pálinkás (Pallavicini) Antal, Maléter Pál és Mecséri János. Még 1961 augusztusában is végeztek ki embereket 1956-os váddal, köztük a Baross téri fegyveresek legendás hírű parancsnokát, Nickelsberg Lászlót.

     Az elítéléseknek csak a börtönök befogadó- és a bíróságok teherbíró-képessége szabott határt. A kádárizmus nem tűrte meg az eretnekeket, így a megtorlás fontos célpontjává vált az 1956. október előtti pártellenzék és a hozzájuk kapcsolódó baloldali értelmiség. Kivégezték Gimes Miklóst és Szilágyi Józsefet (Losonczy Géza a börtönben halt meg vizsgálat idején), súlyos börtönbüntetésre ítélték Fekete Sándort, Litván Györgyöt és Vásárhelyi Miklóst.

     A megtorlás legfontosabb pere a Nagy Imre és társai elleni eljárás volt. Kádáréknak több szempontból is szükségük volt a forradalom miniszterelnökének elítélésére és kivégzésére. Ezt magyarázza, hogy 1958 nyarán másfél évvel a forradalom leverése után, amikor a szovjetek már nem szorgalmazták, sőt óvatosan ellenezték Nagy Imre kivégzését, mégis sort kerítettek rá. Egyfelől 1956 sikerének megkonstruált magyarázatát csak Nagyék kivégzése hitelesítette. Másfelől a Kádár-kormány tisztátalan születésének állandó mementója lehetett volna az életben hagyott legitim miniszterelnök, miközben a hatalom nagyon hamar igyekezett elfelejteni és elfelejtetni világra jövetelének körülményeit. Végül a megtorlás mértékével elégedetlen kommunista vezetők vádjaira is hangsúlyos válasz volt eltökéltségük bizonyítékaképpen a megfelelően szigorú és végrehajtott ítélet, amit talán még az is indokolt, hogy magát centrumnak tekintő kádári politika így kívánta megvonni határát jobb felé, míg Rákosi krasznodari száműzetése jelentette a tőlük balra állók lehetséges végállomását.

     A kettős elhatárolódás nem volt egyenlő mértékű. Az egyik oldalon közel 230 végrehajtott halálos ítélet, megszámlálhatatlan évnyi börtönbüntetés (20 ezret meghaladja a börtönre ítéltek, és 13 ezret az internáltak száma), míg a másik oldalon alig néhányan kerültek rövidebb időre börtönbe (Péter Gábor és Farkas Mihály). Rákosi és Gerő pedig 1962-ig tagjai maradtak az MSZMP-nek, noha politikai szerepet nem játszottak.

     A megtorlás korántsem fejeződött be a bírósági ítélet vagy az internálás kiállásával. Sokakat állásvesztéssel büntettek a forradalom alatt tanúsított magatartásuk miatt. 6923 honvédtiszt nem írta alá a "hűségnyilatkozatot", s ezért - jobb esetben - félbe maradt katonai pályafutásuk.

     A hatalom nem elégedett meg a forradalomban valamilyen mértékben részt vett polgárok megbüntetésével, gyermekeik sorsában is bűnhődni rendelte azokat. Ezt bizonyítja az a dokumentum is, amelyet a mátészalkai gimnázium igazgatója 1960-ban állított ki egy jeles eredménnyel érettségizett lány részére: "Nevezett édesapja az 1956-os ellenforradalmi eseményekben vezető szerepet töltött be. Egyébként is nagyon vallásos." Ez a jellemzés végleg bezárta az egyetem kapuit a lány előtt.

     A megtorlással párhuzamosan folyt a kádári hatalom bebetonozása. 1957 májusában az országgyűlési képviselők közel tizedét fosztották meg mandátumától (egy kisebb részüket baloldali elhajlás vádjával), egyidejűleg két évvel meghosszabbították a parlament mandátumát, elhalasztva az esedékes választásokat. Ugyanebben az évben megállapodást írtak alá Zsukov marsallal a szovjet csapatok magyarországi állomásozásáról. Ez legalizálta és az ideiglenesség jegyében véglegesítette itt-tartózkodásukat.

     Még be sem fejeződött a megtorlás, amikor új kampány vette kezdetét: 1958 végén a pártvezetés irányt vett a mezőgazdaság kollektivizálásának befejezésére. Ezt szükségessé tette, hogy Kádárék ne csak a belső rend helyreállítását tudják elvtársaiknak felmutatni, hanem a szocialista társadalom megteremtésével is elbüszkélkedhessenek. Alkalmassá tette a helyzetet, hogy a levert forradalom árnyékában sokkal kisebb társadalmi ellenállással kellett számolni. 1961 tavaszára a parasztság döntő többsége bekényszerült a téeszekbe. A szövetkezetesítésekkel sor került az első korlátozott amnesztiákra. Részleges köz- vagy egyéni kegyelemmel minden évben szabadultak 56-osok. Az első részleges közkegyelem az 1959 évi volt, amely szigorúan osztályszempontok alapján engedett szűk "elkövetői körnek" szabadulást.

     1962-ben, a legfontosabb kérdések megoldásával Kádár elérkezettnek látta az időt uralma első korszakának lezárására. Miután elvégezték a piszkos feladatokat, eltávolította a hatalom közeléből a 1956 után reaktivált rákosista kádereket, kizáratta a pártból Rákosit és Gerőt, eltávolította a legfelső vezetésből Marosán Györgyöt, így megkérdőjelezhetetlenül nemcsak az ország első számú, hanem egyetlen vezetője lett. A sikerektől és hatalma biztosításától megnyugodva megragadta az alkalmat, hogy lazítson az ország nemzetközi elszigeteltségén. Megegyezett az Egyesült Államokkal, hogy 1963 tavaszán amnesztiában részesíti az 56-os elítélteket, Washington pedig 1962 őszén nem tűzeti az ENSZ napirendjére a Kádárt addig évről évre megalázó magyar kérdést. Ennek jegyében ugyan 1963 áprilisában 3140 elítélt elhagyhatta börtönét, de Kádár csak részben tartotta be szavát: a közkegyelmi rendelkezés számos olyan megszorítást tartalmazott, ami lehetővé tette, hogy százak tovább töltsék büntetésüket, közülük többen csak a ’70-es évek második felében szabadultak.

 


 

     Miután ennyi könyvet áttanulmányoztam, örülök, hogy vállalkoztam a feladatra. Gazdagabb lettem valamivel, olyan események ismeretével, melyeknek hatása nagybátyám révén eddig is sokszorosan érintette családunkat. Ha arra gondolok, hogy 1956-ban mit szeretett volna elérni a magyar nép, és micsoda árat fizetett érte, nem is értem. Szabadság helyett halál és rabság! Jó lenne hinni, hogy soha többé nem fordulhat elő ilyen!

     Köszönet az íróknak, hogy engedik megismertetni velünk, fiatalokkal a legújabb kori történelmünket.

     S végül, de nem utolsósorban köszönet nagybátyámnak, az 1956-ban kétszer halálra ítéltnek, hogy velem kivételt tett és mesélt, s hogy féltett könyveit a rendelkezésemre bocsátotta.

 

 


 

Irodalomjegyzék

1956 és a politikai pártok: Válogatott dokumentumok

MTA Jelenkorkutató Bizottság, Budapest 1998.

Hegedűs B. András: 56 kézikönyve - Bibliográfia

56-os Intézet, Budapest 1996.

Hegedűs B. András: 56 kézikönyve - Kronológia

56-os Intézet, Budapest 1996.

Hegedűs B. András: 56 kézikönyve - Megtorlás és emlékezés

56-os Intézet, Budapest 1996.

Kahler Frigyes: A Brusznyai-per

Kairosz Kiadó, 1998.

Kő András - Nagy J. Lambert: Tököl 1956

Publika Kiadó, 1992.

Litván György és S. Varga Katalin: Bibó István - Életút dokumentumokban

56-os Intézet, Osiris - Századvég Kiadó, Budapest 1995.

Rainer M. János: Nagy Imre - Politikai életrajz I. 1896-1953

56-os Intézet, Budapest 1996.

Rainer M. János: Nagy Imre - Politikai életrajz II. 1953-1958

56-os Intézet, Budapest 1999.

Rubikon – Történelmi folyóirat: 1995/8.

Rubikon – Történelmi folyóirat: 1996/8-9.

Rubikon: I. évfolyam, I. szám, Forradalom - Nagy Imre hazatalált, 1990.

Standensky Éva: Az írók és a hatalom 1956-1963

56-os Intézet, Budapest 1996.

Szakolczai Attila: Megtorlás és restauráció

56-os Intézet, 2000.

Zimándi Pius: A forradalom éve

Századvég - 56-os Intézet, 1992.

 


A Dunántúli Napló híre az eredményről:




Vissza a sikerekhez
Vissza a nyitóoldalra